Egyet értek Aqualunával. Igen is fontos dolog, hogy az adott témában szóló történetnek legyenek valós szálai. Így sokkal hitelesebbé válik a történet. És főként nem tépi a haját mondjuk egy orvos, ha orvos sorozatot néz.
Vagy legalább jól meg tudja kritizálni egy hozzáértő pl. mikor az NCIS sorozatban a főszereplők egyike nagy tudományos szöveg közepette magyarázza a dolgokat, de a görbét, amit magyaráz fordítva tartja a kezében. Ugyan ez a filmes bakik része. Ez is megérne egy topicot.
Ha egy könyvet olvasok, mondjuk a Kelta mitológiákkal kapcsolatban, akkor szeretem, ha sok valóságos helyszín van benne. Ez azért is jó, mert ha egy másik témában elő jön már lehet mihez kapcsolni.
Nem beszélve arról, hogy a legjobb scifi filmekben is amiket felhoztak, sok megjelent ezekből később a valós életben is. Bzony azért, mert már folytak hasonló kutatások a témákban, nem teljesen alaptalan dolgokból indultak ki.

Akkor most én leszek az, aki nem ért egyet, és előre is bocs a sok szövegért

A sci-fi mint műfaj sokat változott az elmúlt évtizedekben, annyira nem vagyok tájékozott bennük, mert nem nagyon nézek filmeket. Mindenesetre a műfajon belül is több stílus van, van amelyik reálisabb, mint pl a Különvélemény (Minority Report), és van amelyik fantasztikusabb, mint pl a Transformers filmek, vagy a legtöbb képregényadaptáció, ha sci-finek tekintjük őket. És persze az ET könyv is, amit én is olvastam (Salvatorét is, de csak a Drizzteseket a vadászpengék trilógiáig). Mindkét típust meg lehet jól csinálni, és ha egy film tudományosan megalapozott akar lenni, akkor el is várhatjuk tőle, hogy legyen az, persze annyira nem, mint egy dokumentumfilm. Kérdés, hogy mi van az olyan dokumentumfilmekkel, amik pl az idegen bolygók kolonizálásáról szólnak. Ezek nagyrészt jóslatok és esélylatolgatások, hogy mi az ami valószínűleg történni fog.

De mondjuk az időutazós filmekben nem várjuk el, hogy fárasszanak minket fizikai egyenletekkel, vagy jobban belemélyedjenek a dolgokba, hiszen azokban az időutazás megtapasztalása a lényeg, amibe beleéljük magunkat. Mivel az időutazás jelenleg fantasztikusnak számít, vagy túl körülményes (fekete lyukakkal meg fénysebességgel, stb, a Discovery Channel & Morgan Freeman koprodukció ezt kitárgyalja), ezért fogalmunk sem lehet milyen, nem is csalódhatunk, hogy nem megalapozott tudományosan. Abban csalódhatunk, ha a cselekmény lapos, követhetetlen stb. Az Eredet (Inception) pl nem időutazós film, de lényegében az is a normálistól eltérő időtapasztalásra épít, és lényegében fantasztikus az egész, mert tudjuk, hogy az álmok egyszerűen nem olyanok, hogy bele lehessen mászkálni, az agymosás meg máshogy történik. A történetszálak vezetése az, ami miatt hatásos lesz a film, nem a pszeudo-tudomány, ami a háttere a dolognak. A Star Wars is teljesen lehetetlen dolgokat hord össze, és nem is állnak neki megmagyarázni a lézerkardok tudományos hátterét, mivel az egy mese, és nem is állunk neki belekötni, hogy hát ez lehetetlen. Szóval fantasztikus sci-finél nem várjuk el a megalapozottságot, viszont vannak határesetek.

Másrészről az orvosos példánál én pl a Vészhelyzetre gondoltam, ami kb az első híresebb kórházas sorozat volt, eddig a leghosszabb, és persze tele volt orvosi halandzsával, kis rutinnal meg nagy rutinnal stb. És hát sikeres volt, annak ellenére, hogy nem volt teljesen korrekt a tudományos háttér. Azért, mert nem dokumentumfilmként kezelték a nézők. Nem várták el a szakmai korrektséget, mert nem tanulni akartak, hanem szórakozni. És a szórakozáshoz inkább dráma kell, meg konfliktusok, meg erkölcsi dilemmák, stb, és ezekből volt bőven. Az, hogy egy kórházban játszódott nem amiatt volt, hogy majd ezzel megmutatják milyen az élet a kórházban. Ha valaki arra kíváncsi, akkor üljön be kivizsgálásra. Nem, itt egy fiktív kórházat mutattak nekünk, ami érdekes, mert az egyik orvos egy rosszindulatú kopasz törpe, a másik rákos, a harmadik megcsalja a pasiját stb. Szóval a kórház díszlet, egy hangulati tényező, és nem a valóság egy darabja. Persze fontos, hogy elválasszuk a valóságot a fikciótól, már csak azért is, hogy ne ugráljunk ki az ablakon a karjainkkal csapkodva. Ez felnőttekre is vonatkozik, nem csak gyerekekre, de ez mindenkinek egyéni felelőssége, vagy legfeljebb az oktatásé. Persze ez egyéni vélemény. Akinek baj van a fejével az meg a Harry Potter miatt is kiugrik az ablakon.

Persze tanulni is szórakoztató lehet, de a tanulás célja, hogy valami igazat megtudjunk valamilyen témában, új ismeretre tegyünk szert, a szórakozás célja meg az egyszerű önélvezet. Egy robbanás szórakoztató, mikor valaki orra esik az is szórakoztató, ha nem tudjuk ki a gyilkos és félünk, aztán meglepődünk, az is. A szórakoztató filmek, sorozatok (animék is) általában történetet mesélnek, ami fiktív. A történeteket szeretjük, megvannak a szabályai, amik az irodalomban kiforrottak évezredek alatt. A legegyszerűbb szórakoztató történet az, amibe bele kell élni magunkat, és ezáltal szórakozunk. Aqualuna, te nem tudtad beleélni magad az orvosos sztoriba, mert a valósággal törődtél, nem a fikcióval. Az újraélesztésnél nem az a lényeg, hogy dokumentumfilm jelleggel rögzítsenek egy valós esetet, hanem hogy izgalmas helyzet mutatásával felvigyék az adrenalin szintedet, és a zene, a gyors kameramozgások, a rövid felkiáltások (elveszítjük!) magával ragadjanak. Ez csak akkor lehetséges ha arra figyelsz, amit a rendező mutatni akar, nem arra, amit látni szeretnél. Ez a legtöbb filmre igaz, és sok kritikus egyébként itt vérzik el, nemcsak filmek, hanem könyvek, festmények, fényképek stb terén is, hogy van egy koncepciója, hogy egy műnek milyennek kell lennie, egy művésznek hogyan kell alkotnia, és előzetes elképzelései vannak, hogy mit akar látni. Ha pedig nem felel meg ennek a mű, akkor lehúzza. A jó kritikus azt nézi meg, hogy mit akar mondani a mű, és hogy ezt hogyan teszi. Pl egy regénynél, ha az egy családregény, akkor megnézi hogy a műfajnak milyen sajátosságai vannak, és ezek hogyan jelennek meg a műben. Persze újító jellegű mű is lehet, akkor azt kell megnézni, hogy az újítások miben tettek hozzá, vagy vettek el a műfaj eredeti formájából, az viszont már szubjektív, hogy ez jó vagy rossz, még ha alá is van támasztva a vélemény. Az utolsó szó mindig az ízlésé, de attól még elméleti megalapozottsága is kell legyen egy véleménynek. (Akit érdekel a kritikaírás annak ajánlom Radnóti Sándor A piknik c. könyvét)

Szóval azért nem értek egyet azzal, hogy tudományosan megalapozott kell legyen egy film, mert én elsősorban szórakoztató művekre értettem az állításomat, amiknél nem kötelező a realizmus, ehelyett a cselekmény és a dramaturgia szabályai érvényesülnek. Persze vannak ez alól is kivételek, létezik a nonszensz és az abszurd a mangák világában is, és ezektől még a logikus történetvezetést se várjuk el, itt viszont inkább a költői szerkesztés szabályai érvényesülnek, mivel a forma kerül előtérbe a tartalommal szemben. Szóval valami kapaszkodó mindig van. A filmes bakik persze tényleg hibák és illúziórombolók, kizökkentenek. De ezek annyiban hibák, amennyiben rontják a beleélés lehetőségét, vagy a hangulatát, a konzisztenciáját a műnek, nem azért hibák, mert nem felelnek meg a valóságnak. Egyáltalán, a szórakoztató művek semmiben sem kell megfeleljenek a valóságnak, hogy elérjék azt a céljukat, hogy szórakoztassanak. A dokumentum film, na az kell valós és hiteles legyen. A történelmi film az más tészta, ajánlom a Becstelen Brigantyk (Inglourius Basterds) c. filmet megnézésre, az történelmi fikció. A legtöbb háborús meg jelmezes film valójában fikció, ezért így is kell kezelnünk őket. A történelmileg hiteles részek nem szükségszerű elemei a műnek, csupán eszközök, amiktől mi pl azt gondoljuk, hogy ez hú de fontos történelmi esemény, meg persze a rendező számít rá, hogy tudjuk, mi van a történelemkönyvekben, ezért egyrészt kíváncsiságot csigáznak fel a nézőben, másrészt meglepetés, ha a filmben más történik.

A lényeg, hogy a szórakoztató filmeket, könyveket, bármilyen műalkotást úgy nézzünk/hallgassunk, hogy az egy csinálmány, valaki kitalálta, és valami célja van, emellett tartalma és formája is, szóval nem csak az a fontos, mire utal, hanem az is, hogy hogyan és miért. A valóság meg csak úgy van, és mindig gondolunk róla valamit, meg mások is, és persze valamennyire az észlelt valóság is emberi kreálmány, a tudomány még inkább. Viszont a tudomány más szabályok szerint épül fel, és a célja is más, mint a művészetnek. Persze összefonódások vannak. Mégegyszer bocs a sok szövegért

Minden új (legyen pl. művészi) dolog fejlődéséhez elengedhetetlen az előző alapok ismerete. Így az ember sosem tudott volna kardot kovácsolni mielőtt felfedezte volna a tüzet. Vagy a régi művészeti dolgokat is megnézve, az egyiptomiak sem úgy ábrázoltak, mint mondjuk egy Munkácsy. Ez mind-mind fejlődés kérdése. Más kérdés, hogy ez néha hova vezet? Sokszor akár hanyatlásba is. De egy spirálos fejlődés általában megfigyelhető. Teljes mértékben sosem rugaszkodhatunk el a valóságtól, legfeljebb nagy lépést tehetünk meg egy új fejlődés felé. Sokszor a kitalációnk hoz magával valami újat, de mindig építünk valamire. Ez elkerülhetetlen. Hacsak limonádé filmet nézünk, akkor nem kellenek az adatok, de ha tudományost, igenis én elvárom, hogy legyenek benne valós ismeretek, kutatások, mert máskülönben mi a csuda fog elgondolkodtatni?

Csak röviden hozzászólva megjegyzem, a művészetben nincs fejlődés, nem tanulunk az elődöktől. Például az absztrakt expresszionizmusra mondják gyakran, hogy egy gyerek is tud ilyet festeni, a minimalizmus meg pláne olyan, hogy nem sok technikai tudás kell hozzá, szóval ez visszafejlődés lenne. Inkább az van, hogy minden korban máshogy gondolkodunk a világról, és ez beszivárog a művészetekbe is. Ha az avantgardot vesszük, ők éppen semmibe vették az elődöket, és teljesen más irányból közelítettek pl a festészethez. Előzmények persze mindig vannak, és újra feltűnő majd eltűnő irányzatok, stílusjegyek, mint pl a festőiség és a linearitás a festészetben váltják egymást koronként (erről Heinrich Wölfflin írt egy okos könyvet Művészettörténeti alapfogalmak címmel). Szóval lineáris fejlődés helyett legfeljebb spirális fejlődés van, legalábbis ami a festészetet érinti, ha mindenképpen ragaszkodunk valamiféle fejlődésképhez. Meg persze technikai fejlődés, de az csak az eszközök fejlődése, pl a fotó meg a film megjelenése.

Elég érdekes lenne a művészetre úgy tekinteni, hogy mi most bármiben jobbak vagy fejlettebbek vagyunk művészileg mondjuk az ókori görögöknél, mikor a reneszánszban pl pont hogy őket másoltunk. A középkorban meg azt gondoltuk, hogy ez egy teremtett világ, és nekünk itt úgyis *** lesz, de ha jó gyerekek vagyunk akkor mehetünk a mennyországba ahol majd jó lesz nekünk, de addig is az anyagi dolgok nem fontosak, csak ami a bibliában van, azzal kell foglalkozni. Aztán ez a világnézet lejött a művészetekben is, többek között. A technika persze fejlődött a középkorhoz képest. De a művészet, vagy a filozófia nem fejlődnek csak változnak, ugyanarról beszélnek az emberek csak más szavakkal.

Nem. De ha megvan a háttere az plusz élvezet ^^

Én a logika és következetesség híve vagyok, innentől pedig jöhet akármi, ha tudományosan megalapozott, ha nem, mindegy. Számomra az a lényeges, hogy amit kitalál az illető, annak a lehetőségeit a végletekig felhasználja, kiforgassa, körbejárja mert abból adódnak a jobbnál jobb fordulatok, nem a tudományosságából. A fordulatokhoz természetesen hozzásegíthetnek a tudományos alapok esetekben, de akkor annyit és csakis annyit kell hinteni az embereknek, ami lényeges és az érthetőséghez elengedhetetlen. Ha meg komplett világot akar létrehozni tegye, az plusz értékkel bír és tisztelni való, de azt inkább írja meg és adja ki könyvben van akármilyen más formában.
DE! Ha pl egy kórházi sorozatot csinál az alkotó, akkor illik a témában mélyre ásni és nem a levegőbe beszélni, dobálózni az idegen szavakkal arra a tényre alapozva, hogy a közönség úgysem ért hozzá. Ez alkotói szemmel sem és ép ésszel sem egy korrekt hozzáállás.