- Listázás időrendben -
- Listázás ABC sorrendben -
Japán témájú ismertetők száma: 124
Szerkesztés alatti Japán témájú ismertetők száma: 9
Könyvajánló - Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra
Utolsó módosítás időpontja:
2013-01-03 16:54:06
Létrehozás időpontja:
2012-12-26 18:12:04
Eddig megtekintve:
4383 alkalommal
További találatok
| Az ismertető szerkesztője:
morwen
|
Mikor távol-keleti íróktól származó regényekről van szó, akár társaságban, akár írásban, gyakran merül fel az értelmezés nehézségének problémája, különösen, ha a műnek alapját képezi a miénktől idegen kultúra. Murakami Haruki regényéről, amiről a következőkben írni fogok, ez a probléma nem merül fel. Bár a borító szerint „japán módra megírt” regényről van szó, ez nem annyira a történetben, mint inkább a formai elemekben mutatkozik meg, és nem fog problémát jelenteni az értelmezés szempontjából. Valójában egy nagyon is transzparens, nem túl hosszú, egyszerűen felépített történetről van szó, egy egzisztencialista meghasonlás történetről - ami olyannyira jól ismert a kortárs európai irodalomban is – persze „japán módra” megírva.
A regény egy visszaemlékezés, az egyes szám első személyben életét elbeszélő Hadzsime születésétől felnőttkora egzisztenciális kríziséig osztja meg velünk életének néhány lényeges momentumát. A hangvétele mérsékelt, mentes a túlzott pátosztól, elérzékenyülésről, impulzív kicsapongásoktól. Egyrészt érezhető belőle, hogy az elbeszélő azonos a regény főhősével, hiszen a történetbeli Hadzsime is elég visszafogott, higgadt ember, másrészt az is egyértelmű, hogy az egész történetet már felnőtt fejjel, a visszaemlékezés lecsupaszító szemüvegén keresztül ecseteli. Ez az utólagos bölcsesség szerencsére nem akadályozza meg a narrátort, hogy bele tudjon helyezkedni egykori énje pozíciójába, és szemléletesen írja le nekünk akár gyerekkori érzelmeit is.
Bár a történetvezetésben nincsenek átugrott évek, mégis rengeteg „üres év” van a főhős életében, amikor elmondása szerint semmi lényeges nem történt vele. Ezekkel is lelkiismeretesen elszámol és megemlít egy-két tévutat, félresikerült ismerkedési kísérleteket, de mindig tömören, pár bekezdésben. Ezek mellett pedig vannak korszakok Hadzsime életében, amiknek kitüntetett figyelmet szentel. Ez a gyerekkor és a 36 éves kora utáni időszak, mikor újra felbukkan életében a gyerekkori szerelem, Simamoto, létrehozva ezzel a regény bonyodalmát.
A narrátor elbeszélő stílusára még jellemző az egyszerű, lényegre törő hangnem. Nem kalandozik el, nem díszíti mondanivalóját, a lirizálás minimális, európai szemmel nézve talán túl tömör is az egész regény. Ezt a minimalizmust nevezhetjük talán japánosnak, én nem érzem magam abban a pozícióban, hogy ilyen jelzőket használhatnék, ezért nem teszem ezután sem. A tárgyalásra kerülő események, és a főhős gondolatai róluk könnyen beilleszthetők a modern egzisztencialista regény keretei közé. Végigkövetjük Hadzsime életét, ahogy dolgozni kezd, családot alapít, gyerekei születnek, de ezzel párhuzamosan azt tapasztaljuk, hogy gondolatban újra meg újra visszatér a gyerekkori szeretett lány képéhez. Az élet eseményei erre természetesen rájátszanak, összefut egy nővel, aki hasonlít régi szerelmére, egy régi barát az egykori barátnőjéről mesél, akivel csúnyán szakítottak, és végül újra megjelenik Hadzsime életében Simamoto. Innentől viszont már nem lehet semmit a véletlenre fogni, hanem a többi szereplő és saját tettei fogják Hadzsimében érlelni a gondolatot a gyerekkorról, a „mi lett volna ha” ábrándok elengedéséről, és a családja jelentette felelősségről.
Hogyan jutunk el eddig a felismerésig? Valójában nem is olyan hosszú az út, és olyan kevés jelentős esemény történik főhősünkkel, hogy akár számba is lehetne őket venni egyenként, de Hadzsime élete mindenképpen három nő köré szerveződik. A legfontosabb a gyerekkori szerelem, Simamoto. Érdekes módon róla szinte semmit nem tudunk meg. Ez a gyerekkori szakasznál még érthető, de később, mikor már a családapa Hadzsime bárjában feltűnik a felnőtt nő, érthetetlen titkolózásba burkolózik, amit aztán végig fenn is tart. Ez csak tovább növeli Hadzsime bizonytalanságát és nehezebbé teszi vívódását. Simamoto élete egyértelműen kisiklott, ez érződik a viselkedéséből, de mivel Hadzsime nem tudja pontosan milyen gondjai vannak, nem tud segíteni neki. Ezt egyébként se engedné Simamoto, és mivel főhősünk sem az agresszív típus, ezért tiszteletben tartja a nő döntését, és marad a 3 lépés távolság kettejük között. Ez a titokzatoskodás, távolságtartás, a hosszú hónapokra való eltűnések csak fokozzák a vágyódást, és értelemszerűen lesz egy kitörési pont, mikor mindkettőjüknek engednie kell elfojtott vágyaiknak. Ez meg is történik annak rendje s módja szerint és erre van szükség igazából ahhoz, hogy meg tudják szakítani ezt a meddő kapcsolatot. Simamoto részéről persze semmi információhoz nem jutunk, akár öngyilkos is lehetett, de Hadzsime ekkor szembesül a tettei súlyával. Persze ezek olyan tettek amik végig ott lappangtak a tudatában, Simamoto feltűnése csak lehetővé tette, hogy meg is valósuljanak. A félrelépést egy hosszú depresszív szakasz előzi meg, és hasonló hangulatú napok követik, sejtetve előttünk egy tönkrement házasság képét. Végül azonban megtörténik a kibékülés, de az ezt közvetlenül kiváltó impulzus egy másik gyerekkori szereplővel való találkozás lesz.
Izumi, Hadzsime első barátnője a leghálátlanabb szerepet kapta a regényben. A kamaszkori kapcsolat elég hétköznapi sztori, Hadzsime maga is bevallja, hogy nem volt igazán szerelmes Izumiba, csak jól érezte magát vele, és persze – mint minden tizenéves fiú – szeretett volna lefeküdni a lánnyal. Teljesen a regény világához illik a szakításuk oka is, Izumi unokanővére, akinek még a nevét se tudjuk meg. Pusztán testi kapcsolata Hadzsimével egy bevallottan szégyellt része a főhős életének, de nagyon kifejezően fejti ki nekünk, hogy az ilyen érthetetlen vonzalmat ki lehet szagolni, de megmagyarázni nem. A szakítás és Hadzsime távozása után Izumi élete zátonyra fut, ez az egy csalódás olyan érzékenyen érinti, hogy képtelen lesz újabb kapcsolatok teremtésére – legalábbis erre következtethetünk az egykori osztálytárs beszámolójából, akivel Hadzsime sok évvel később összefut. A megbizonyosodás viszont csak az utolsó pár oldalban történik meg, mikor Hadzsime ráismer egy taxi hátsó ülésén egykori barátnőjére. Az arcából látszik, hogy igaz mindaz, amit a régi osztálytárs nyomozásai során megtudott és megosztott. Izumi tragédiáját Hadzsime okozta, ezzel most már ő is tisztában lesz, és észreveszi, hogy lényegében ugyanezt teszi a feleségével is. Ez kényszeríti arra, hogy leüljön Jukikóval, a feleségével, hogy közösen találjanak megoldást.
Jukikó az ideális feleség, háziasszony és valószínűleg anya is. Valójában róla se tudunk meg sokat, de tény, hogy mindenben támogatja férjét, és olyan jól megismeri az évek során, hogy rögtön észreveszi rajta a belső vívódás jeleit. Viszont nem próbálja kivallatni gyenge kifogásokkal előrukkoló férjét, inkább az a csendben szenvedő típus. Az apja által elmesélt dolgok a múltjáról, öngyilkossági kísérletei arra engednek következtetni, hogy ő már túlesett egy hasonló krízisen, és bizonyos szempontból sokkal erősebb és tapasztaltabb főhősünknél. Talán ezért is kezeli megfelelően a helyzetet, nem pánikol és nem hisztizik. Kibékülős jelenetük bár érzelmileg felfokozott, végig elmélkedő hangnemben folyik, nyoma sincs egymással szemben táplált haragnak. A záró sorok merengő hajnali hangulata mégis inkább arról tanúskodik, hogy nem vagyunk képesek tudatosan határvonalakat húzni az életünkben és tiszta lappal új emberekként újrakezdeni mindent.
A történet tanulsága könnyen összefoglalható: egyszer mindannyiunk életében eljön az a pillanat, mikor számot kell vetnünk önmagunkkal, eddigi életünkkel, vágyainkkal, terveinkkel és hogy mit teszünk az emberekért, akik fontosak nekünk. Ez mindig krízisként, szakadásként jelenik meg az életünkben, amiből nem mindenki tud újra talpra állni. Erre a szakadásra szép metafora Simamoto egyik története, amit így az írásom végén idéznék:
„– Hallottál már a hysteria siberiana nevű betegségről?
– Nem.
– Valamikor régen olvastam róla valahol. Talán a középiskolában, de nem emlékszem, milyen könyvben találkoztam vele. Mindegy is, a lényege, hogy ez a Szibériában élő parasztok betegsége. Képzeld csak el, hogy földműves vagy és magányosan élsz a végtelen szibériai tundrán. Nap mint nap szántasz a földeden, és ameddig a szem ellát, nincs mit látni. Északra csak a puszta, keletre csak a puszta, délre csak a puszta, és nyugatra ugyanaz. Hajnalban, amikor felkel a nap keleten, kimész a földedre dolgozni. Amikor a nap épp fölötted áll, abbahagyod a munkát és megebédelsz, és amikor a napkorong a látóhatár mögé csúszik nyugaton, hazamész és aludni térsz.
– Nem nagyon hasonlít egy aojamai bártulajdonos életéhez.
– Nem bizony – nevetett Simamoto, és helyesen félrebillentette a fejét. – És ez így megy napról napra, évről évre.
– Viszont télen senki sem dolgozik Szibériában.
– Télen pihennek – értett egyet Simamoto. – Olyankor bezárkóznak a házaikba, és benti munkát végeznek. Amikor kitavaszodik, megint kimennek a földekre, és kezdődik minden elölről. Szóval paraszt vagy, képzeld csak el.
– Rendben.
– És akkor egy napon úgy érzed, hogy meghalt benned valami.
– Mi hal meg?
Simamoto megrázta a fejét.
– Nem is tudom. Valami. Ahogy naponta látod, hogy keleten felkel a nap, végighalad az égen, aztán nyugaton lenyugszik, valami megszakad, meghal benned. És egyszer csak kiejted kezedből az ekét, és gondolkodás nélkül megindulsz nyugatra. Olyan vidékre, amelyik a naptól nyugatra fekszik. Napokig csak mész és mész, megbabonázva, étlen-szomjan, amíg holtan nem rogysz a földre. Hát ezt nevezik hysteria siberianának.”
Aki szeretné elolvasni a könyvet, megtalálja itt,
illetve a könyvesboltokban. |
Videó bemutató:
A videó megtekintéséhez be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások száma: 2
2.
morwen
|
2013-01-03 18:08:54
Nem találtam meg azt a számot, amiből a cím származik, ugyanettől az előadótól a South of the border. Úgyhogy maradt ez, mert ezt is említik a könyvben.
|
1.
Aqualuna
|
2013-01-03 16:55:06
A videó miért? 
|
|
|
