Mindenki ismeri, hogyan néz ki a hagyományos, formális térdeplőülés Japánban. Ez az ún. seiza (正座), ami szó szerint "illendő ülést" jelent.
Hogy is kell csinálni pontosan?
Először is le kell térdelni a padlóra, majd a combot a lábszárra "ráhajtva" fenékkel a sarokra ülni. A bokák kifelé fordulnak, így a lábfej a padlóhoz simul - a két lábfej egymással kicsit V alakot formáz. A nagylábujjak átfedhetnek. Végül a fenék teljesen leereszkedik.
A szituációtól függően a kezeket visszafogottan össze lehet kulcsolni ölben, vagy tenyérrel lefelé, összezárt ujjakkal a combra vannak helyezve, máskor a csípő mellett a földre vannak téve, behajlított ujjakkal, melyek a talajt érintik.
A hát egyenesen tartott, bár nem természetellenesen merev. A nőknek szorosan összezárt térdekkel illik ülni, míg a férfiaknál a térdek közt van egy kis rés. (Egyes harcművészetekben utóbbi nagyságát is pontosan megszabják.)
Annak a módja is meg van határozva, hogyan kell állásból leülni seizába, illetve hogyan kell belőle fölállni. (Ld. lenti videó.) Ez is variációkat mutat az alkalomtól, illetve a viselt ruháktól függően.
A seiza, mint általánosan használ illő ülésforma kialakulása szorosan összekapcsolódik a hagyományos, tatami padlós japán szobák kialakulásával. Japán korai történelme során számos ülési forma volt használatban, mint a törökülés, az egyik térdet felemelve való "félig guggoló" ülés, vagy az oldalra ülés. Hogy milyen módon ültek, az függött az emberek szociális státuszától, ruhaviseletüktől és attól, hogy min is ültek. A Muromachi korszakban ( 1337-1573) a házak padlóit fokozatosan teljesen befedték tömör rizsszalma matracokkal, azaz tatamikkal. Ezt a belsőépítészeti stílust az akkoriban uralkodó harcos osztály alakította ki, párhuzamosan a tiszteletadással kapcsolatos szigorú formalitásokkal, köztük a seizával. Ez a fajta tiszteletteljes ülésforma azonban egészen a 18. századig tartott, míg elterjedt a japánok mindennapi életében.
A 20. század bevégeztével, ahogy a tatamis szobák, úgy a seiza is kezdett eléggé kikopni Japánból. A tatamis szobákat "ülésre tervezték", noha bizonyos esetekben a seizát szőnyegen, vagy keményfa padlón gyakorolják, konkrétan a harcművészetekre jellemző ez. A tradicionális teaceremóniában is megmaradt a seiza, akárcsak más művészetek művelése közben, mint a japán kalligráfia vagy ikebana. A kabuki színházakban vagy szumó előadásokon mai napig szokás biztosítani olyan helyet a nézőtéren, ahol seiza stílusban ülnek.
Akik nincsenek hozzászokva a seizához, valószínűleg azt tapasztalják majd, hogy egy-két percen belül a lábuk elkezd zsibbadni. Ez a vérkeringés elszorításával kapcsolatos, ám annak némi idő elteltével megkezdődő ismételt javulásával az érzés csökken. Seizához szokott személyek akár 40 percig is képesek ebben a pozícióban lenni minimális diszkomfort érzettel. Egészséges térdnek nem árt a pozíció, de bizonyos térdbetegségeknek kifejezetten árthat. Ezzel szemben a gerincnek kifejezetten előnyös, mert a nyugati ülésformával ellentétben azt az ideális, kettős S alakú görbületben tartja, ami megelőzi a porckopások és porckorongbetegségek kialakulását.
Időseknek vagy sérülteknek megengedett lehet a széken való ülés akkor is, ha a többiek seizában ülnek. Léteznek speciális seiza székek is, melyek összehajthatók és egy kézitáskában elférnek. Ezt a széket a lábak közé kell elhelyezni és ezen nyugtatni a feneket. Látványilag biztosítják a seizát, ugyanakkor leveszik a nyomást a sarkakról és lábfejekről. Létezik olyan típus is, ahol a lábakat a széklábak közé kell dugni, ezek értelemszerűen már nem adnak annyira seiza látványt.
 
Az alkalom formalitásától és az érintett személyek relatív rangjától függően időnként elfogadható egy speciális párnán, az ún. zabutonon (szó szerint "ülő futon") való ülés is.
A seiza variációi:
- shikkou (膝行): seiza pozícióban a térdek és lábfejek segítségével történő haladás (ld. lenti videó), amit udvariasabbnak tartottak, mint felállva normál módon járkálni. Manapság az aikidón kívül - ahol az embert arra tanítják meg, hogy shikkou mozgás közben védje meg magát -, ma még néhány tradicionális, formális japán étteremben és ryokanban (fogadó) lehet vele találkozni, de műűvelése nagyon ritka.
- agura (胡座): keresztbe vetett lábakkal való ülés. Nem formális ülésmód, amely csak bizonyos körülmények között megengedett. Általános az olyan formalitást nélkülöző helyzetekben, mint például egy alacsony asztalnál való étkezés egy átlagos étteremben, formális helyzetben időseknek és nem-japánoknak általában megengedett.
- Nőknél közönségesnek tartják az előbbi ülésmódot, ők vagy a yokozuwari (横座り) nevű oldalülésben (összezárt lábak az egyik oldalon, a csípő egyik fele a földön) vagy a seizára nagyon hasonlító wariza (割座) ülésmódban (lábszárak és lábfejek kifelé fordítva a maguk oldalán) ülhetnek nem formálisan.
 
- kiza ((跪座): a sarkokon való ülés, a lábfejek függőlegesek maradnak és az ujjak előrehajolnak. Ezt használják a seizába való be- illetve abból való kimenetkor. |
