Szívünk lángja ég, el ne aludjék.
Fagyos, szürke keserûség meg ne törje még.
Kétségbõl szült könnyek árja
szomorúság zivatarja
orkán fújja gyönge fényét
õrizzük meg melegségét.
Fájó szívem érintésre érzéketlen, hang se érje
puha csendben suttogással szólongasd csak most, ne mással.
Ne kérj tõle, adni nem tud, nincs elõtte választás, út
kalickában viszik arra, merre önként nem utazna.
Idõ foga majd megeszi a kalitból kiengedi
vagy véletlen szabadítja, újra szárnyára bocsátja.
Addig ázik, addig fázik, lángpallossal nem csatázik
közönnyel néz minden hõsre, aki vigasztalni jõne.
Nem kell hõs, hogy vigasztaljon, csak suttogás simogasson
nem kell sárkány, nem kell herceg amíg magamban kesergek.
Bár szeretlek, fáj az élet, tõle örömet nem kérek
csak álmot, mi betakarjon, más világban elringasson.
Álomparázs mélyén lángom óvom langyos piheágyon
avar alatt nem lát a szél, nem cibál meg, messze mesél.
Volt egy idõ, mikor égtem vad lobogva nyíltan, szépen
gyertya vagyok most, nincs szárnyam, tündérként a múltba váltam.
|
|
