Képzelj el egy társadalmat, amelyben nincsenek könnyek. Születésükkor az összes csecsemõ elsírandó könnyeit varázslatos üveggolyóba zárják. Az üveggolyókat egy nagyon titkos, féltve õrzött helyen tárolják, amelynek senki nem tudja a helyét: hiszen ha eltörnének, akkor kiszabadulnának a könnyek és tengerük új özönvízzel elmosná a világot.
Ott sorakoznak hát az üveggolyók, bennük a kavargó könnyek, végeláthatatlan polcokon rendben, roskadásig. A legtöbbjük fehér: ezek az újszülöttek könnyei. Ám akad köztük más színû is, rózsaszínû, babakék, lila, zöld, de még fekete is. Hiszen valamikor minden elkezdõdött.
Egyszer régen, nagyon régen különös lények jöttek e földre, s alkut ajánlottak. Megkérdezték az embereket, meg akarnak-e szabadulni könnyeiktõl, azaz fájdalmuktól s bánatuktól. Ki válaszolna erre a kérdésre nemet? Volt, akinek meghaltak a szerettei, elhagyta a kedvese, elveszített valami számára igen fontosat, mások a hétköznapok nyûgét s gondját nyögték, de olyanok is voltak, akiknek csak apró-cseprõ bajaik s bosszúságaik voltak ezekhez képest. Igent mondtak a kérdésre, s könnyeiket üveggolyóba zárva átadták az idegeneknek. És rokonaik, szomszédaik, barátaik látták, hogy attól kezdve mindig jó kedvük volt, és õk sem gondolkodtak sokat az üzleten. A gyerekek szüleiket, a szülõk gyermekeiket akarták megvédeni a bánattól, és alkut kötöttek az õ könnyeikre is, így aztán hamarosan minden újszülött könnyei nélkül indult el a világban.
De akinek nincs könnye, nem tudja mi a bánat s fájdalom, abban nincsen együttérzés, könyörület, önzetlenség sem. Az emberek csak akkor segítenek ott, ha az nekik is jó. Csak olyat csinálnak, ami nekik is jó. Ha elvész valamijük, nem búsulnak, akár akad másik, akár nem. Könnyedén bepótolnak mindent s mindenkit, nincs tehát hûség, nincs igazi barátság s szerelem sem, mivel azok hûség nélkül mit sem érnek. Mi több, még csak a vágy sincs meg ilyesmire, hisz õk mind boldogok, nekik minden egyformán jó, nincsenek tehát erkölcsök sem, se morál.
Gondoljátok meg, akarnátok egy ilyen társadalomban élni?
Könnyeink sokkal inkább emberré tesznek minket, semmint képzelnénk.
|
