Budapest: - Tokió:
 
Felhasználói név:
Jelszó:
Elfelejtett jelszó
Látogatók száma:
(2000.06.07.-tol mérve)
2242112

Regisztrált felhasználók
száma:
22207

Online látogatók száma:
0

Avatárral rendelkező
felhasználók száma:
1573

Utolsó 5 látogatónk:
gh2
2018-05-26 07:53:45
Jillxcer
2018-05-26 07:28:24
juhaszpeter00
2018-05-26 07:25:12
Merovingi01
2018-05-26 05:55:21
Whestire
2018-05-26 04:58:31
E-mail
elérhetőségünk:
mail@animeweb.hu

Oldalunk a Facebookon:

Testvérlapunk:

Felhasználási feltételek:
Az AnimeWeb bizalmát élvező alkotások, rajzok, írások, fordítások, ismertetők, letöltések, stb. kizárólag otthoni elolvasásra, nézegetésre, saját használatra tölthetőek le. Más honlapon való felhasználásukhoz nem járulunk hozzá!

Minimum felbontás:
1024 pixel képszélesség
Támogatott böngészők:
- Firefox (legfrissebb)
- Google Chrome (legfrissebb)

Verziószám: 5.9
Minden jog fenntartva!
(c) 2000-2018 AnimeWeb
Japán témájú ismertetők

- Listázás időrendben -
- Listázás ABC sorrendben -

Japán témájú ismertetők száma: 123 
Szerkesztés alatti Japán témájú ismertetők száma: 10 

Művészet - A japán lakkművesség



Utolsó módosítás időpontja: 2015-09-02 13:40:03
Létrehozás időpontja: 2010-11-04 00:00:00
Eddig megtekintve: 3039 alkalommal

További találatok
Az ismertető szerkesztője: Aqualuna

A távol-keleti lakk-bevonat – amit Japánban urushi (漆) néven emlegetnek – ősi és kifinomult díszítő technika, amely alkalmazása rengeteg türelmet, precizitást igényel, és a maga nemében különleges eredményeket, rendkívül ellenálló bevonatot ad. Már i.e. 7000 körül – 9000 éve – megjelent, a Jomon időszakban. Legrégebbi leleteit Hokkaido szigetén, Kaninoshima feltárásnál, Minanikayabe városánál találtak. A lakkozáshoz a lakkfa (Toxicodendron vernicifluum, korábbi nevén Rhus vernicifera/verniciflua – magyarul lakkszömörce, kínai lakkfa v. keleti lakkfa néven is emlegetik) nedvét használják, ami lényegében gyanta, a kéreg sérülésénél a felület varr-képzője, vagyis a fa védelmét szolgálja. A technika alapja az, hogy különböző összetételű lakkrétegeket hordanak fel egymásra. Minden egyes réteg csiszolásra kerül miután magas páratartalmon és szobahőmérsékleten megkeményedett. Ezzel a módszerrel homogén szerkezetű, saválló, lúgálló, hőálló felület nyerhető. Ha a legfelső réteget olajos szarvasagancs-hamuval csiszolják, úgy tükrösen fényes, különlegesen dekoratív felszín hozható létre.
A lakkozást ennek megfelelően védő és dekorációs célokra is felhasználják már a kezdetektől. Legtöbbször fa, bambusz, ritkábban bőr vagy fém alapanyagra kerülnek a lakkrétegek, de tulajdonképpen minden alapanyagra rögzíthető, így a legkülönbözőbb funkciójú tárgyakat készítenek a szamuráj ruháktól a kardok hüvelyén keresztül a templomok bevonatán és bútorain át az uzsonnás-dobozokig és evőpálcikákig. A japán történelem minden időszakából őriznek lakktárgyakat, melyeken az utóbbi másfélezer évben megfigyelhető a kínai stílusok hatása is. A lakkfa termesztése az Edo periódusban (1603-1868) kiemelt jelentőségű volt a gazdaságban, az adózás eszközeként is szolgált, ekkor a lakktechnika is nagyot fejlődött, alkalmazásának köre változatosabbá vált.

A lakkfa gyantájának pontos megnevezése: urushiol alapú lakk. Ez megszilárdulása előtt a bőrrel érintkezve allergizáló, ezért csak tapasztalt, gyakorlott művészek foglalkozhatnak vele. A lakkfa természetes élőhelye a Távol-Kelet – hazánkban a legközelebbi rokona az ecetfa (Ailanthus altissima). Nedve természetes fenolgyanta, látványra a mézhez hasonlatos anyag, amelyet úgy csapolnak, mint a gumit. A lakkfa gyökérsarjakkal könnyen szaporodó, gyorsan növekvő, 20 méter magasságot is elérő, gyakran többtörzsű lombhullató fa, melyet 11 évig kell nevelni ahhoz, hogy a maximális gyantahozamot kinyerhessék belőle, ami csupán pár száz gramm lakk egyedenként. A friss nyerslakk olajos alkotóelemek és víz ingatag elegye, mely felületkezelésre még alig alkalmas: átlagos összetétele 65% urushiol, 8% vízoldékony növényi gyanta, 25% víz, valamint kevés cukorfehérje és növényi enzim. Ezt a folyadékot finomítani kell, melynek során víztartalma nagy részét elveszti és stabil emulzióvá alakul. Amúgy a japánok készítik a legtisztább lakkot a világon. Miután megcsapolták, gyantája elvesztése után a lakkfa rögtön el is pusztul, ezért aztán a japánok bölcsen az idősebb lakkfák árnyékába azok fiatalabb példányait folyamatosan ültetik el, hogy sohase maradjon parlagon a terület.



A lakkozás folyamata igen kényes művelet – a különleges célszerszámokon kívül a japánok a pormentes lakkfestés érdekében kihajóztak a tengerre és ott végezték el ezt. A lakkrétegek (ellentétben a tűzzománccal, ami látványban emlékeztethet rájuk) nem tűzben, hanem hanem „vízben”, azaz rendkívül párás levegőn, párásító-kamrákban szilárdulnak meg. A frissen festett lakkfelületet minimum 4-5 napig szükséges párásító-kamrában tárolni ahhoz, hogy az csiszolható keménységűre szilárduljon. Legegyszerűbb esetben három réteget: egy alapot, egy középső és egy felső réteget visznek fel, utóbbi általában átlátszó, hogy a díszítést jól megjelenítse. Gyakran azonban jóval több lakkrétegről van szó, akár több száz ilyen réteget is festhetnek egymásra a bevonandó tárgy megfelelő védelméhez, és ekkor mindegyiket külön meg kell szilárdítani és csiszolni, ezért rendkívül fontos azok egyenkénti gondos portalanítása, mert csak az így előkészített felületeknél remélhető a lakkrétegek megbízható egymáshoz kapcsolódása az alapozástól egészen a legfelső díszítőrétegekig. Ennek köszönhetően zárványmentes, rendkívül ellenálló bevonat alakítható ki.

A lakkozással kialakított felületek simasága, fényessége vetekedhet az üveg csillogásával. A lakkrétegek gondosan kialakított felszínét még a tenger sós vize sem képes szétmarni: a Tokiói Nemzeti Múzeum lakk-gyűjteményének alapját olyan tárgyak képezik, melyek másfél évig voltak egy elsüllyedt hajó fenekén a tenger mélyén, és ezek voltak ilyen hosszú sós vízben tartózkodás után az egyedül épen maradt tárgyak a hajó rakományából. A precízen elkészített lakkrétegek emellett olyan hőállóak, hogy egy égő cigarettát nyom nélkül olthatunk el a felszínükön (mondjuk ezt én biztos nem próbálnám ki XD). A lakk rendkívüli ragasztószilárdsága miatt tojáshéj-vékonyságú eltört porceláncsészék összeillesztésére ill. kiegészítésére is alkalmas, úgy, hogy utána forró tea is iható belőlük. A lakk és a cinóber (égetett higanyból származó festék) keveréke akár évszázadokra is megvédi az alatta lévő romlékony anyagokat, ezért nem csak ékszereket, hanem egész templomokat, épület-együtteseket, sőt mumifikált testek koporsóit is befedtek vele. Sőt, a japán szamuráj kardok pengéjét is lakkal fedett tokkal védték.



A védelem mellett a dekorációra is számos lehetőséget nyújt a lakkozás. A lakkot különböző hozzákevert anyagokkal színezik. A fekete lakk például gyönyörű színmélységét a belekevert lámpakoromnak köszönheti. A fehéren és a kéken kívül minden más pigment megőrzi színét a lakkgyantával keverve, de a tárgy színének tervezésekor azt is be kell kalkulálni, hogy a lakkfelület az első két évben sötétedni, majd fokozatosan világosodni fog. A természetes színezékek kevesebb, csupán úgy öt szín alkalmazását tették lehetővé a 19. századig, amikor a nyugatról származó mesterséges pigmentek révén számos újítás jelent meg.
A legegyszerűbb és legtradicionálisabb díszítőbevonatok motívum nélküli színes lakkrétegekkel készülnek. Bármilyen színes lakkgyantába vegyített speciális anyag befolyásolja a festék szétterülésének egyenletességét (pl. tojásfehérje, magok, alkohol stb.). Ennek kihasználásával anyagszerű és rendkívül dekoratív felületek formálhatók.

Másik, elterjedt módszer a díszítésre, amikor a lakkrétegek közé különböző fémporokat (arany-, ezüst-, réz-, ón-, de még platinapor is) ill. gyöngyházport szórnak. A nedves lakktól még ragacsos felületre bambuszcsőre erősített különböző méretű szitán keresztül szórják e fémporokat, amelyek szemcséi olyan parányiak is lehetnek, hogy még a nagy fajsúlyú aranypor is elszáll a lélegzet kifújásakor. A lakk díszítéséhez használt szabálytalan, gömbölyű vagy lapos szemcséjű fémporok készítését a mai napig csak hat japán család végzi az egész világon. A teljes felületükön az arany- vagy ezüstporral csupán leheletvékonyan beszórt fatárgyak is úgy néznek ki, mintha tömör nemesfémlemezből lennének.



Motívumokat is kialakíthatnak ezzel a módszerrel, ez az ún. MAKI-E (szórt kép) díszítőtechnika. Ennek különböző variációi léteznek.

1. Lapos porszórásos díszítés: HIRA-MAKIE

A "lapos hintett kép"-nél az alapozásra lakkal előrajzolt és még nedves mintára vékony bambuszcsőből finom arany- vagy ezüstport hintenek. Így a minta megszilárdulása után ujjbeggyel kitapintható az alapon. Ezt végül átlátszó védő-lakkréteggel vonják be. Az aranypor bevonat színe, formavilága különféle: a zöldes-sárgától a vörösesig és az elszórt kis foltszerű mintáktól a tárgyat teljesen beborító aranyrétegig terjedhet. Ez a díszítőeljárás a másodlagos motívumok, vagy egyszerű, geometrikus és indás minták kialakítására a legalkalmasabb.

2. Visszacsiszolt poros díszítés: TOGIDASHI-MAKIE

A hintett lakkdíszítések másik nagy csoportját csiszolással teszik láthatóvá. A díszítést legtöbbször a fenti (hiramakie) technikával viszik fel az alapra, majd több rétegben a háttér színével egyező lakkal vonják be a szórt kép teljes elfedéséig. Tökéletes megszilárdulása után addig csiszolják finoman az egész felszínt, míg a "szórt kép" újra elő nem bukkan, így annak felülete egy szintbe kerül az azt körülvevő háttérrel, ebben különbözik a többi "hintős" technikától.

3. Domború díszítés: TAKA-MAKIE

A hintett technikák legtipikusabb japán változata a relief-szerű kialakítás. Lényege, hogy a kompozíció egyes elemeit plasztikusan kiemelik, így fokozva a kép térbeli hatását. A felszín domborúságát nem a festendő alap megfaragásával érik el csupán, hanem a díszítő motívum felületének többszöri felfestésével "építik" azt. Ez imitálhat előre megfaragott fafelszínt is, de annál sokkal finomabb részletek megformálására ad lehetőséget. Ezzel a "festő-trükkel" a japánok a motívumra sűrű lakkréteget egymásra felhordva, azokat egyenként megcsiszolva alakították ki a kívánt magasságú mintázatot. Ezzel a módszerrel sokkal aprólékosabb részleteket és tartósabb kapcsolatot tudnak képezni a díszítmény és hordozója között, mint akár a legfinomabb fémcizellálással, mert a valódi nemesfém-applikációval szemben az így készült "álrátét" az alatta levő rétegekkel kémiailag is kapcsolódik. Ezért nem tud elválni az így készült lakk-dombormű az alatta lévő alaprétegektől.

A domború lakkfelületeket többféle anyagból is építhetik:
• Száraz lakkpor (kanshitsu-ko) szórásával (Kanshitsu-takamakie), ilyenkor a nedves lakkba szórt por méretétől függ a kiemelkedés mértéke.
• A még nedves lakkfelületre növényi rostokat szórnak, ezek formájától függ a domborulatok formája.
• Sűrű lakkpaszta (Takaage-urushi) rétegeket építenek egymásra: vékony ecsettel (egérbajusz) való felvitele alkalmassá teszi vonalszerű motívumok kiemelésére is.
• Szénpor (sumi-ko) szórásával, melynek kidomborodó szemcsés felületét sűrű lakkal vonják be a további szintemelés érdekében.




A fentiek után nem olyan meglepő, hogy a lakk és az ezzel az eljárással készített tárgyak igen értékesek. A középkori Japán bizonyos területein a lakkgyantát adófizetésre is használták, és egy jómódú hölgy hozományának jelentős részét lakktárgyak képezték. Ezeket ma is nagyra becsülik, így minden valamirevaló helyi háztartásban fellelhető legalább egy lakktárgy, még ha az csupán egy pár lakkozott evőpálcika is.



Európába a portugálok és hollandok hozták be először a lakktárgyakat, azóta egyre nő a gyűjtők száma, de kontinensünkön ennek ellenére még 40 lakk-művész sem dolgozik, köztük azonban akad egy magyar hölgy is.


Érdekességként megemlíteném, hogy mint a legtöbb művészetben, itt is területileg eltérő technikák alakultak ki. Ezek illetve egyes tradicionális technikák révén külön néven emlegetnek bizonyos típusú lakktárgyakat. Ilyenek például:

Ikkanbari vagy harinuki: a teához kapcsolódó tárgyak technikája, ahol előkészített papírformákra viszik fel a lakkrétegeket.

Shunkei-nuri: nevét egy szerzetesről kapta, itt áttetsző lakkrétegekkel hangsúlyozzák a tárgy természetes megjelenését.



Aizu: a felvitt lakkba vésik a mintát, ezt töltik ki arannyal vagy mással, és a tárgyat agyaggal polírozzák.

Jouhana: fehér vagy fehéres lakk, aranyozás (maki-e) vagy fémesítés (mitsuda-e) jellemzi őket.

Negoro: a Negoro-ji templomból származik a technika, vörös vagy fekete lakkrétegeik az erős használatot imitálva szándékoltan koptatottak, ezért jelenik meg az alsóbb réteg színe a fedő szín alól foltokban.



Tsugaru: több rétegben felvitt lakkal elért színes, márványos hatás jellemzi őket.



Wakasa: sok szín használata, az alaprétegben tojáshéj vagy rizspelyva alkalmazása jellemzi őket, díszítésükre ezüst- vagy aranyfóliát alkalmaztak a legfelső, áttetsző lakkréteg alatt.


Általánosságban a lakkozást urushi-nuri (漆塗), a lakktárgyakat shikki (漆器) vagy nurimono (塗物) („lakkozottbevont-dolog”) néven emlegetik, melyeket mindig részfeladatokra szakosodott, igen nagy gyakorlattal rendelkező kézműves-mesterek viteleznek ki Japánban.


Az ismertető pontosításáért hálás köszönet Balogh Gabriella magyar lakkművésznőnek. A következő videón az őáltala készített vagy restaurált lakktárgyakból is számosat láthattok.

Videó bemutató:

A videó megtekintéséhez be kell jelentkezned!








Eddigi hozzászólások száma: 3


3.

kikyou chang

2015-12-22 18:22:53

Érdekes volt köszönöm

2.

claas

2013-08-14 15:45:06

nos igen tényleg egész részletesen?? leírt folyamatot olvashattunk . köszönöm érdekes volt

1.

GG

2010-11-04 21:17:58

Nagyon informatív leírás lett, és a videó is remek.