A Manzai egy hagyományos színpadi komikus műfaj, melynek gyökerei a Heian korba vezethetőek vissza. A műfaj a Japán Kansai régiójából származik, pontosabban Osakából, ezért eredetileg az itt honos dialektust hozták kapcsolatba vele, de ahogy idővel elterjedt a szigetországban, már nem volt olyan szigorú feltétel a vicces hangzású tájszólás alkalmazása. Ehelyett különböző Manzai irányzatok alakultak ki, mint a Mikawa Manzai, az Owari Manzai stb., de az eredetinek mindig is az Osaka Manzait tekinthetjük. A Manzai játékokat jellemzően kis színpadokon adták elő az új év első napján. A darabot két színész (manzaishi) adja elő, akik gyors párbeszédbe kezdenek, melyek tele vannak szóviccekkel. A két szereplő a boke és a tsukkomi szerepkörébe helyezkedik: a boke (bokeru – feledékeny, szórakozott) egy bohóchoz hasonló szerepkör, figyelmetlen és állandó tévedésben van, illetve félreért dolgokat, míg a tsukkomi (tsukkomu – közbevágni) mindig kiigazítja társát, gyakran valamilyen testi fenyítésre alkalmas tárggyal, pl. egy harisennel (papírlegyező). A Manzai különböző irányzatai abban térnek el, hogy pl. milyen jelentős bennük a testi fenyítés, vagy hogy a boke erőltetett, bugyuta vicceket süt el vagy inkább életszerűbb megfigyeléseket tesz, persze félreértve hétköznapi jelenségeket. Így egyébként társadalomkritikára is alkalmas ez a műfaj.
Ez a kétszereplős forma nagy népszerűségnek örvendett egészen a második világháborúig, ami után hosszú ideig szüneteltették az előadásokat. A technika fejlődésével azonban hamar újra megjelentek a Manzai játékok, először rádióban, majd televízióban. Ez nagyrészt az 1912-ben alakult Yoshimoto Kogyo vállalatnak köszönhető, akik újra divatba hozták a Manzait, és ehhez az osakai gyökerekből merítettek. Manapság is megszokottak a Manzai jelenetek Szilveszter környékén, emellett viszont a boke és tsukkomi szerepkör is elterjedt a populáris kultúrában – így az animékben is – egyrészt mint jellemvonás, másrészt mint jelenetstruktúra. Tehát vannak animékben olyan szereplők, akik végig a sorozatban a tsukkomi vagy boke szerepbe esnek, illetve talán gyakoribb, mikor az animében csak egy-egy jelenet erejéig helyezkednek a szereplők a két hagyományos szerepkörbe. Ezt könnyű felismerni, és sokszor hallhatjuk is a tsukkomu igét a hétköznapi beszédben, mikor arra utalnak, hogy valaki helyreigazít/kijavít valakit. Romantikus vígjáték jellegű animékben általában a női szereplő játssza a tsukkomi szerepét, és elég gyakran üti-vágja a férfi szereplőt, aki sok esetben valami komikus félreértés áldozata vagy valami perverznek tűnő dolgot tesz. Jó példa erre pl. a Love Hina, a Full Metal Panic vagy az Inuyasha (amiben a fejbecsapást egy parancsszóval helyettesítik). Viszont az is előfordul, hogy a férfi kerül a tsukkomi szerepbe és akkor a nő részesül a fejbecsapásokban, ilyen szituációk vannak pl. a Bokusatsu tenshi Dokuro-chanban, de a Bakemonogatariban is, ahol nem ritkább a testi erőszak, viszont többször is dicsérik a főszereplőt, amiért jól játssza a tsukkomi szerepét (persze ilyenkor női társa szándékosan mond valami nonszensz butaságot, hogy játsszon a férfi idegeivel). Egyes animék pedig konkrétan a Manzai műfajára reflektálnak, ilyen rész van pl. az Azumanga Daioh-ban és a Sayonara Zetsubou Senseiben.
Nem állhatunk meg azonban csak az animéknél, sőt Japánnál sem, ugyanis ez a dialogikus komédiaforma máshol is kialakult, függetlenül a Japán mintától. Amerikában a 40-es években az Abbott és Costello páros művelt nagyon hasonló felépítésű jeleneteket, nálunk pedig a leghíresebb boke-tsukkomi páros Sas József és Beregi Péter, akik régen a Mikroszkóp Színpad tagjaiként a társulat szilveszteri műsorában adtak elő ilyen jeleneteket, amiknek humortörténeti előzményei a Hacsek és Sajó fiktív párosra tekintenek vissza, akiket még Vadnay László talált ki egy kabaréjelenethez a 30-as évek táján, de azóta ikonikus figurák lettek úgy kabaréban, mint hétköznapi viccekben. Lényegében viszont ezek is ugyanolyanok, mint a Manzai jelenetek, bár nyilván nem a japánoktól loptuk a kabarénak e formáját.
Sokkal valószínűbb, hogy az ógörög komédiában jelenlevő alazón és eirón figurája a mi kabarénk ősképe. Ezek is hasonlóak a japán boke és tsukkomi figurákra, azzal a különbséggel, hogy az alazón fennhéjázó, beképzelt alakot játszik, aki önhittsége (hübrisz) miatt kerül állandó tévedésbe és diszkrepanciába a világgal; őt hivatott helyretenni az eirón, aki viszont szerény, de agyafúrt volt, és erőszakos kijavítás helyett kétértelmű megjegyzéseket tett (innen származik egyébként az irónia fogalma), így semmisítve meg a másik álláspontját úgy, hogy az alazón sok esetben észre sem vett a dologból semmit, csak a nézőnek vált egyértelművé állításainak és személyiségének üressége. A legnagyobb eirónnak Szókratészt szokták tartani, akinek kedvelt retorikai eszköze és érvelési stratégiája volt az eirón szerepébe helyezkedni, ahogy azt pl. A lakomában teszi Thraszümakhosz elleni érvelésében.
Igazából ez is egy érdekes példája annak, hogy nagyon hasonló kulturális képződmények egymástól függetlenül is kifejlődhetnek. Ma már annyira nem elterjedt nálunk sem a kabaré, sem az ilyen típusú jelenetek, inkább az egy szereplős stand-up comedy a népszerű. |
